Jó kis hétvége

Jobbnál-jobb programok: nyársalás, sárkányeregetés, Duna-parti ezmegaz, meg úgy egyszerűen a kalandokkal teli Kert, egymással szuperül eljátszó unokatesók és rengeteg finomság! Köszönjük, szuper volt!

"Virágos kert az élet..."

Dudunál

Dédinél-nagyinál

Ez most nem a gyerekekről szól,

hanem rólam
a pillanatról, ahogy felmosom az igazán retró teraszt ebben a jó kis kánikulában és hallom, ahogy a gyerekek játszanak, hajóznak, főznek, hintáznak,élvezik az életet és velük együtt én is újra gyerek vagyok egy-egy pillanatra. A legjobb érzés visszaidézni egy érzés-emlékmorzsát (hálás vagyok, hogy csodás gyerekkorom volt -annak ellenére, hogy Apukámmal akadtak problémák), ahogy Bajdik papával délutáni pihenőzünk a kiskonyhán-alig fértem a nagy pocakja mellett :), meg ahogy megyünk meggyet szedni a Kerítésbe a Kokó Mamával és Papával, vagy ahogy a Drágában kergetjük a gyíkokat, ahelyett, hogy segítenénk a szőlőben.
Tudom, hogy akkor nem volt kedvem segíteni, és nem volt olyan jó móka a meggyszedés, de most annyira aranyfényű és mosolygós lett minden.
 Nagyon szeretem a Kiss családom és velük újra átélem ezt a fajta boldogságot. B elég sok mindent el tud készíteni-igazából, amit elhatároz, azt megvalósítja-van kisház a gyerekeknek, de főztek be lekvárt, meg szörpöt és Sára lelkesen segített a ribizlit szemezni. Annak idején mi meg az őszibarackot magoztuk-mostuk a diófa alatt a Mamánál-minden úgy rímel.

De azért most  folynak a könnyeim, mert felnőttnek lenni sokszor nagyon nehéz, nehéz megküzdeni saját magammal és a többi emberrel és sokszor hiányzik az a biztonság, amit anyukámtól, nagyszüleimtől, meg a szülőföldtől kapok. Most nekem kell megteremtenem ezt a biztonságot az én gyerekeimnek és férjemnek.
Ez a biztonság a mindig minden tettedért vagy tetted ellenére szeretni foglak biztonsága. Ez a legjobb érzés a világon, ez éltet engem, ha teljesen biztos vagyok benne, hogy szeretnek. És a másik, ha azt érzem, hogy hasznos vagyok, van helyem a világban.
 Na, ezzel van egy kis gond, mert ötletek, vágyak vannak a szívemben-lelkemben: Aputól örököltem a népművészet iránti szerelmet, gyerekkorom óta írok verseket, kis történeteket, úgy érzem akkor lennék igazán hasznos, ha én is le tudnék tenni valamit az asztalra, ha alkothatnék, ha teremthetnék a két kezemmel. De örököltem a kishitűséget, a bizonytalanságot is: nem hiszek abban, hogy amit csinálok, az jó lehet, így minden félbemarad, vagy el sem kezdődik.
Illetve nagy szomorúságom még az, hogy sokszor a többi emberrel sem tudok mit kezdeni: az egyik ovis anyuka bántja Sárát, folyton a a súlyára utalgat, azt mondta Sára olyan vaskos kislány volt, most talán fogyott és ezt nem egyszer, sokszor-sokszor mondta már. Én meg csak bámulok ki a fejemből, hogy miért bántasz egy gyereket Te Másik Anya? mert akárki akármit mond, a vaskos nem kedves szó és nem is mondunk ilyet idegen ember gyerekére.
Én nem akarok bántani senkit szánt szándékkal, mindig nyílt szívvel és bizalommal fordultam mindenki felé, de az évek alatt bizony egyre jobban behúzódtam a csigaházba.

Azért írtam le mindezt, mert pont a csigaház história miatt itt nincsenek barátaim: "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek"

Leírtam....,  a boldog pillanat elmúlt, a könnyek is lepotyogtak-megyek ebédet főzni.