Ez olyan hálaadás, tanúságtétel-féle, itt van már 2 hónapja a papíron, most ide is leírom...
Hármaskánkkal éreztem azt IGAZÁN, hogy mit jelent az Áldott Állapot. Mit jelent a Teremtés részének lenni, megsejteni az emberfelettit, mint amikor a csillagokat nézi az ember. Egyek voltunk Ő meg én, két külön szívdobbanás, de mégis egy test- egy étel- egy hús és vér.
Ennél jobban óvni, szeretni, - mint amikor bennem fejlődik egy Élet- nem is lehet !
Amikor születés után elvágták a köldökzsinórt, szinte fájt. Nem akartam még elengedni ebből az áldott állapotból sem Rozit, sem magamat. Mert Tőle én is áldott lettem. Jobb, fényesebb, fontosabb.
2 hétnek kellett eltelnie, hogy ne hiányoljam őt a szívem alól.
Most pedig, amikor nézem az ő kis ártatlan arcát az jut eszembe, hogy innen már csak elrontani lehet.
Mármint mi szülők, (főleg én), a sok korlátozással, rászólással, tiltással- az én türelmetlen és ideges tempómmal- ezeket a tökéletes kis lényeket- szinte "elrontom".
Persze kell nevelni, csak valahogy könnyedebben, mint ahogy én teszem. Elveszett valahol a humorérzékem (talán a gimiben)...ilyenkor eszembe jut Bajdik papa- bárcsak az ő jó kedvét, derűjét örököltem volna...
